Kedves Testvéreim, jó napot kívánok!
Örülök, hogy közöttetek lehetek. Köszönöm Antal püspök úr köszöntő szavait, és köszönöm, hogy bemutatta azt a nagylelkű szolgálatot, amelyet a Magyar Egyház a szegényekért és a szegényekkel végez. A szegények és a rászorulók állnak – ezt soha ne feledjük! – az evangélium középpontjában: Jézus ugyanis azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek” (Lk 4,18). Ez izgalmas kihívás elé állít bennünket, hogy az általunk vallott hit ne legyen egy életidegen szekta foglya és ne váljon áldozatává egyfajta „lelki egoizmusnak”, vagyis egy olyan lelkiségnek, amelyet a saját belső nyugalmam és elégedettségem érdekében alakítok ki. Az igazi hit ezzel szemben az, amely kényelmetlen, amely kockáztat, amely kilép a világba, hogy találkozzon a szegényekkel, és képessé tesz arra, hogy saját életünkkel a szeretet nyelvét beszéljük. Ahogy Szent Pál mondja, szólhatunk bár nyelveken, bírhatunk bölcsességgel és gazdagsággal, ha nincs bennünk szeretet, semmink sincs és semmik vagyunk (vö. 1Kor 13,1–13).
A tevékeny szeretet nyelve. Ezt a nyelvet beszélte Szent Erzsébet, aki iránt ez a nép oly nagy tisztelettel és szeretettel van. Amikor ma délelőtt megérkeztem, megpillantottam a téren az ő szobrát, talapzatán annak ábrázolásával, ahogyan a szent fogadja a ferences rend kordáját, valamint vízzel oltja egy szegény ember szomját. Ez a hit gyönyörű képe: aki „Istenhez köti magát”, mint Assisi Szent Ferenc, akinek életéből Erzsébet ihletet merített, az megnyílik a szegények iránti szeretetre, mert, ha „valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1Jn 4,20). Szent Erzsébet, a király leánya az udvari élet jólétében, fényűző és kiváltságos környezetben nőtt fel; mégis, megérintve és átalakítva a Krisztussal való találkozástól, hamarosan elutasította a világ gazdagságát és hiúságait, és arra érzett vágyat, hogy ezekről lemondva a rászorulókról gondoskodjon. Így nemcsak a jövedelmét, hanem az életét is a legutolsók, a leprások és a betegek szolgálatára áldozta, egészen odáig, hogy személyesen ápolta és a saját vállán vitte őket. Ez a tevékeny szeretet nyelve.
Brigitta is, akinek köszönöm a vallomását, beszélt nekünk erről. Mennyi megpróbáltatásban, mennyi szenvedésben, mennyi kemény munkában volt része, hogy boldoguljon, hogy a gyermekei ne éhezzenek, és a legdrámaibb pillanatban segítségére sietett az Úr. De – ahogy saját szavaival hallottuk – hogyan is avatkozott be az Úr? Ő, aki meghallja a szegények kiáltását, „az elnyomottaknak igazságot szolgáltat, az éhezőknek kenyeret osztogat” és „fölemeli a megalázottakat” (Zsolt 146,7–8), aligha úgy érkezik, hogy a magasból megoldja a problémáinkat, hanem gyöngédségének ölelésével közeledik, együttérzést ébresztve a testvérekben, akik észreveszik a szükséget és nem maradnak közömbösek. Brigitta elmondta: az Úr közelségének megtapasztalását a Görögkatolikus Egyháznak köszönheti, annak a sok embernek, akik mindent megtettek, hogy segítsék, bátorítsák, munkát találjanak neki, támogassák anyagi szükségében és a hit útján. Ez az a tanúságtétel, ami a kötelességünk: együttérzés mindenkivel, különösen azokkal, akiket szegénység, betegség és fájdalom kínoz. Az együttérzés latinul compassio, de ez a szó nemcsak együttérzést, hanem együttszenvedést is jelent! Olyan Egyházra van szükségünk, amely folyékonyan beszéli a tevékeny szeretet nyelvét, egy olyan egyetemes nyelvet, amelyet mindenki meghall és megért, még a legtávolabb állók is, még azok is, akik nem hisznek.
És ennek kapcsán köszönetemet fejezem ki a Magyar Egyháznak a tevékeny szeretet melletti elkötelezettségéért, odaadottságáért: létrehoztatok egy olyan hálót, amely összeköti a sok lelkipásztori munkatársat, a sok önkéntest, a plébániai és egyházmegyei karitászokat, de az imacsoportokat, a hívők közösségeit, a más felekezetekhez tartozó szervezeteket is, egyesítve őket abban az ökumenikus közösségben, amely éppen a szeretetből fakad. És köszönöm, hogy – nemcsak nagylelkűen, hanem lelkesen is – oly sok menekültet fogadtatok be Ukrajnából. Meghatódva hallgattam Oleg és családja vallomását; a „ti utazásotok a jövő felé” – egy új jövő felé, távol a háború borzalmaitól – valójában „az emlékezet egy utazásával” kezdődött, mert Oleg felidézte azt a meleg fogadtatást, amelyben évekkel ezelőtt Magyarországon része volt, amikor szakácsként itt dolgozott. Ennek az élménynek az emléke bátorította, hogy családjával együtt elinduljon és ide, Budapestre jöjjön, ahol nagylelkű vendégszeretetre talált. A szeretet emléke, amelyben részesültünk, feléleszti a reményt és az élet új útjaira ösztönöz. Az ember még a fájdalomban és a szenvedésben is bátorságra talál a továbblépéshez, ha megkapta a szeretet balzsamát: ez az az erő, amely segít elhinnünk, hogy nincs minden veszve és lehetséges egy más jövő. A szeretet, amelyet Jézus nekünk ajándékoz és amelynek megélésére hív minket, hozzájárul ahhoz, hogy a társadalomból, a városokból és a szűkebb környezetünkből kiirtsuk a közöny és az önzés gonoszságát – a közöny csapását! –, és újra feléleszti a reményét egy új, igazságosabb és testvériesebb emberiségnek, amelyben mindenki otthon érezheti magát.
Sokan itt sajnos hajléktalanok, a szó szoros értelmében is: sok kiszolgáltatott testvérünket – akik egyedül, számos testi és szellemi korlátozottsággal élnek, akiket a drogfüggőség tönkretett, akik börtönből szabadultak vagy idős koruk miatt magukra maradtak – érintik az anyagi, kulturális és lelki szegénység súlyos formái és nincs tető a fejük felett, nincs otthonuk, ahol élhetnének. Zoltán és felesége, Anna tettek előttünk tanúságot erről a nagy csapásról: köszönjük szavaitokat. És köszönjük, hogy elfogadtátok a Szentléleknek azt az indítását, amely arra hívott benneteket, hogy bátran és nagylelkűen egy hajléktalanokat befogadó központot hozzatok létre. Mélyen megérintett, hogy az anyagi szükségletek mellett figyelmet fordítotok az emberek lelki sérültségére és méltóságára, gondoskodásotok kiterjed a magányukra és azért vívott küzdelmükre, hogy szeretettnek és befogadottnak érezzék magukat a világban. Anna azt mondta, hogy „Jézus, az élő Ige éppen a szívüket és a kapcsolataikat gyógyítja, hiszen az ember belülről épülhet újjá” – vagyis újjászületik, amikor megtapasztalja, hogy Isten szemében ő szeretett és áldott.
Ez vonatkozik az egész Egyházra is: nem elég csak kenyeret adni, ami a gyomrot táplálja, hanem az ember szívét is táplálni kell! A tevékeny szeretet nem pusztán anyagi és szociális segítségnyújtás, hanem az egész emberre figyel és Jézus szeretetével talpra akarja őt állítani: olyan szeretet, amely segít visszanyerni szépségünket és méltóságunkat.
A tevékeny szeretet, a jótékonykodás azt jelenti, hogy van bátorságunk az emberek szemébe nézni! Nem tudsz segíteni a másiknak, ha elfordítod a tekinteted. A tevékeny szeretet azt a bátorságot igényli, hogy megérintsük a másikat: nem teheted meg, hogy távolról odadobsz pár fillért és nem érinted meg a másikat! Meg kell érinteni a másikat, rá kell nézni a másikra! És így, őt megérintve és rátekintve elindulsz azzal a rászorulóval egy úton, egy közös úton, amely ráébreszt arra, hogy te magad mennyire rászoruló vagy, mennyire rászorulsz az Úr tekintetére és kezére.
Testvéreim, arra bátorítalak benneteket, hogy mindig a szeretet nyelvén beszéljetek. Szent Erzsébet életének egyik epizódjában az Úr rózsává változtatta azt a kenyeret, amelyet ő a rászorulóknak vitt. Így van ez veletek is: amikor vállalkoztok arra, hogy kenyeret vigyetek az éhezőknek, az Úr kivirágoztatja az örömöt és az általatok nyújtott szeretettel illatosítja be életeteket. Testvéreim, kívánom, hogy az Egyházban és a hazátokban mindig hordozzátok a szeretet illatát, és arra kérlek titeket, hogy továbbra is imádkozzatok értem.