Fontos, sokat „idézett” szerző, de még ma sem foglalta el az őt megillető helyét a zenetörténetben. Kutatják, vizsgálják, elemzik. Liszt Ferenc nem egyszerűen a romantika korának kivételes zongoravirtuóza és jeles komponistája, hanem egyike 19. század legnagyobb géniuszainak. Olyan előrelátó és előremutató zenei újító, aki nemcsak zseniális vejére, Richard Wagnerre hatott ösztönzően, meditatív jellegű műveiben már a 20. századi „modernizmust” és minimalizmust is elővételezte. Óriási, több száz művet magában foglaló életművében szimfóniák és szimfonikus költemények, oratóriumok és misék, versenyművek és szólódarabok egyaránt megtalálhatók. Még operát is komponált (az elsőt gyerekként, tizenhárom évesen), de aztán a műfajt lovagiasan átengedte az abban jártasabb pályatársainak.
A kalandos sorsú, fiatalon körülrajongott, közönségkedvenc Liszt mély hite az egyházi zene megreformálása érdekében végzett alkotói munkájában, később – immár harmadrendi ferencesként, confráterként – életmódjában, feltétlen emberszeretetében és önzetlenségében is megmutatkozott. A széles műveltségű zeneszerzőt neves kortársain túl sok évszázad élvonalbeli írói, költői ihlették komponálásra. Liszt Egyház iránti elkötelezettségét, de mindenekelőtt Krisztus-központú világlátását olyan nagyszabású spirituális és liturgikus darabok igazolják, mint a Szent Erzsébet legendája, a Krisztus-oratórium, az Esztergomi és a Koronázási mise, a Missa Choralis vagy a Requiem. Az élete utolsó szakaszában főleg Budapesten, Weimarban és Rómában tevékenykedő művész, tanár, karmester Bayreuthban hunyt el, és jóllehet a pesti ferencesek templomában, habitusban szeretett volna nyugodni, Wagner városában kapott mauzóleumot a sírja fölé. A klasszikus zeneirodalmat nézve Bartók Béla mellett világszerte Liszt Ferenc a legtöbbet játszott magyar komponista.