Krabót Bertalan tanúságtétele
a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium diákja (Szeged-Csanádi Egyházmegye), 15 éves
Kedves Szentatya! Kedves Fiatalok!
Krabót Bertalan vagyok, a barátaimnak csak Berci. Egy katolikus családban vagyok a legidősebb fiútestvér és a Szegedi Piarista Gimnáziumban töltöm napjaimat.
Van egy nehézségem, ami ott is gondot okoz és szerintem látszik is rajtam: meglehetősen izgulós vagyok, sokszor értelmetlen dolgokon stresszelek rengeteget. Nem egyszer fog el bénító aggodalom, akárcsak most, amikor a Szentatya előtt teszek tanúságot a hitemről. Tanúságot, hogy Isten és Jézus nem valami távoli mesekönyv szereplői, nem szuperhősök egy képregényben, hanem annál végtelenszer többek. Régebben ez az egész vallásos dolog távol állt tőlem. Egyszerűen nem foglalkoztatott, sőt, nélküle akartam élni: nem akartam misére járni, a gyónást mint olyat értelmetlennek találtam, mondván: mi értelme utólag bocsánatot kérni? Nem értettem, hogy mi köze a pap meglehetősen elvont, bonyolult vasárnapi prédikációjának meg a mennyben üldögélő Istennek az én elég konkrét, mindennapi problémáimhoz. A
szentek már mind fent vannak, ők nyertek, kivitték a játékot – én meg nem.
Aztán amikor épp hatszázhuszonötödik alkalommal találtam szembe magam a tinédzserkor problémáival, egy péntek este részt vettem életem első ministránsfoglalkozásán. Csodálkozva tapasztaltam, hogy habár sokat nevettünk, ez nem jelentette azt, hogy bárki akárcsak egy pillanatra is komolytalanul viszonyult volna Istenhez, a megváltáshoz vagy a feladatunk fontosságához.
Aztán a többi jött magától az évek folyamán: elsőáldozás, cserkészet és legutóbb a bérmálkozás, amely eddigi életem csúcspontja volt. Az én történetem nem jelenésekről szól, hanem a kitartó növekedésről. Ezekre az összetartó közösségekre támaszkodva végül egyik élményről a másikra lépve sikerült megtalálnom a hitemet. Sikerült hosszú évek hullámvölgyektől sem mentes kitartó, apró döntéseivel eljutnom oda, hogy tanúsíthatom: Isten létezik és velem van, nemcsak pénteken délután, hanem hétfőn reggel is, hogy Jézus nemcsak a zsenikért és az olimpikonokért halt meg a kereszten, hanem mindenkiért, mert minden embert – köztük engem is – végtelenül szeret és mert mindannyiunk életének van célja, értelme.
***
Csóka Dóra tanúságtétele
a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diákja (Pécsi Egyházmegye), 17 éves
Szentatya!
Csóka Dóra vagyok, egy Baranya megyei kisvárosban lakom a családommal. Helyes értékrendben nevelkedtem, azonban ahogy a szüleim, én is közömbösen álltam a valláshoz, magához Istenhez. Jártam hittanórákra, elsőáldozó lettem, majd egy katolikus gimnáziumban kezdhettem meg középiskolai tanulmányaimat, azonban Isten jelenlétét egyáltalán nem éreztem. Ahogy kezdtem felnőni, egyre jobban tudatosult bennem, hogy valami hiányzik a lelkemnek. Voltak barátaim, a szüleim biztosították számomra a megfelelő körülményeket, látszólag ideális világban éltem. Ezt az időszakot azonban egy mély lelki válság jellemezte. Sosem éreztem magam igazán boldognak és – ugyan közhellyé vált ez a kifejezés, de – nem találtam a helyem az életben.
Majd 2021-ben kaptam egy lehetőséget az iskolámtól, hogy részt vehetek a Forráspont nevű ifjúsági eseményen. Ma már tudom, hogy a Jóisten adta nekem ezt a lehetőséget, hogy rátaláljak az Ő útjára. Azon az estén éreztem először, hogy velem van. Betöltötte a hiányt, ami mindvégig bennem volt. Ahogy haladtam előre az úton, egyre jobban kezdtem Őt megismerni. A bérmálásom újabb mérföldkő lett az hitéletemben: megtapasztaltam Isten végtelen szeretetét, onnantól kezdve egy hatalmas kaland lett az életem. Rengeteg élményben lehetett részem: több vallási eseményen is részt vehettem, így egy jó kis közösség tagjává váltam és értékes barátságokra is szert tettem. Valamint Isten útján találtam rá a hivatásomra, s bízom benne, hogy segítségével tanárként én magam is a Hozzá vezető útra vezethetem a gyermekeket. Kamaszkoromból kifolyólag sok nehézséggel kell megküzdenem nap mint nap, de már tudom, hogy van Valaki, aki mellettem áll, és bármilyen akadály jön velem szembe, van Kihez segítségért fordulnom. Fiatal korom ellenére rengeteg csodának és istenélménynek lehettem már részese, de tudom, hogy ezek jelentős része még előttem áll…
***
Levcsenkó Tódor tanúságtétele
a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium diákja (Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye), 17 éves
Szentatya!
Levcsenkó Tódor vagyok, a miskolci Jezsuita Gimnázium diákja. Kárpátaljáról származom, magyar görögkatolikus papcsaládban nevelkedem.
Szülőföldem vértanú alakja a sokat szenvedett görögkatolikus püspök, Boldog Romzsa Tódor, nevemet az ő tiszteletére kaptam. Ez az örökség sokszor elgondolkodtatott a hitemről. Mi a hivatásom a korosztályom felé? Van-e egyáltalán értéke a hitvallásomnak? Meghall-e engem valaki? Miskolcon tanulok, ahol sok más társamhoz hasonlóan biztonságban és lelki egyensúlyozottságban élhetek. De látom és tapasztalom a szülőföldemen zajló eseményeket, és egyre inkább úgy érzem, nekem is tanúságot kell tennem a hitemről saját környezetemben. Hiszen itt is van miért küzdenem. Sokan közömbösek hitük iránt, nem tartják fontosnak szüleik és elődeik megküzdött örökségét… Küldetéstudatunkat sokszor elaltatja, hogy biztonságban és nyugalomban élhetünk, de látnunk kell, hogy tőlünk néhány kilométerre a háború és a szenvedés határozza meg a hétköznapokat.
Most, hogy itt állhatok a Szentatya előtt, szeretnélek én is bátorítani benneteket! Mutassuk meg, hogy a hit és a béke erejével felül tudunk emelkedni a békétlenségen. Legyen bátorságunk kiállni hitünk mellett és fölvállalni béketeremtő hivatásunkat! Ne szégyelljük, hanem büszkén vállaljuk föl nevünket Krisztusban! Ne futamodjunk meg, ha valaki kicsinek, erőtlennek vagy alkalmatlannak tart bennünket a felnőttek világában…
Kérem a Szentatyát, hogy imádkozzon a magyar fiatalokért!
***
Nagy Krisztina tanúságtétele
az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatója (Egri Főegyházmegye), 20 éves
Egerből, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemről érkeztem és elhoztam a magyar egyetemisták, valamint a régiómban élők üdvözletét.
Fiatal felnőttnek lenni egy rohanó, mindent elénk kínáló világban nehéz olykor. Keressük önmagunkat, s nem hagyunk időt a zajban a csendnek, mert félünk a magánytól, ebben pedig nap mint nap el is fáradunk. Van, hogy én is fáradtan lépek be az egyetemi óráimra, de ezekben a nehezebb pillanatokban csak feltekintek az előadótermeinkben lévő keresztre, feltéve magamban a kérdést: ,,Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6). Tudom, Jézus azt válaszolná: ,,Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). Ő ad számomra mindennap erőt.
Az, hogy katolikus egyetemre járhatok, nyugalmat ad. Ez azt jelenti, hogy bátran gyakorolhatom az egyetemi létemben is a hitemet, amelynek szépségét megismertethetjük egymással a különböző eseményeken, előadásokon, közösségi alkalmakon és szentmiséken keresztül. Azzal, hogy az Egyház bekapcsolódik az egyetemi életbe, közelebb hozza Istent a fiatal generációhoz, s mint jó pásztor vezet, támogat bennünket, mind tanulmányainkban, mind keresztény életünkben.
Nem utolsósorban pedig lehetőségeket teremt, hogy a világi zajban újra rálelhessünk a csendben Istenre.